A művészetterápia rövid történeti áttekintése – Gyimóthy Gábor

 

A művészetterápia és a pszichiátria kapcsolata

 

Ahhoz, hogy megértsük kép és lélek kapcsolatát, a szimbólum és érzelem viszonyát, alapvetően magunkba kell tekintenünk – és nem lesz elég pontos fogalmi distinkciókat tenni, éles szemmel, kifundált logikával kategóriákat alkotni magamról, rólad és rólam. Mindenképpen mélyen találkozik a megértés e terében: közös és személyes, egyetemes és intim.

A Budapest Art Brut Galéria gyűjteményéről szóló kiadvány első lapjain így ír Kurdi János művelődéstörténész: ” …A túloldalon mindig mások vannak. A túloldalon lévők megértéséhez át kell sétálnunk hozzájuk. Ha ezt megtesszük, szembesülnünk kell azzal, hogy ahonnan jöttünk ott van a túloldal….” (Túloldal, 8.o., 2012.)

A  XX. sz. elejétől megnő az érdeklődés a pszichiátriai betegek művészeti alkotásai iránt, tán éppen azért, mert a közöttünk levő különbözőség keresésével meglehetősen magányos és hűvös élettér marad az egyén számára. Több kórház pszichiátriáján is találunk olyan vezető orvosokat, akik érdeklődéssel figyelik és kísérik, mi több támogatják a betegek kreatív kísérleteit és alkotásait. 1905-ben Auguste Marie (1865-1934) pszichiáter főorvosként Villejuifben létrehozza az „Elmebetegek múzeumát”. Marcel Réja (1873-1957) 1907-ben könyvet jelentet meg, melyben elmebetegek rajzait közli és rendszerezi. Kiemeli, hogy a rajzok közt gyakran jelenik meg az ősi, primitív népek képi világára emlékeztető alkotás – ahogyan később Prinzhorn is mély összefüggést látott az archaikus kultúrák és bizonyos elmebetegek rajzai közt. E gondolatmenetet Jung is gazdagítja a későbbiekben az archetipikus, egyetemes tartalmak, szimbólumok leírásával.

A Waldaui elmegyógyintézetben Walter Morgenthaler (1882-1965) egy betegének, Adolf Wölfli munkáit kezdi gyűjteni, rendszerezni és elemezni. 1921-ben könyvet jelentet meg „Egy elmebeteg mint művész” címmel. Morgenthaler e művében elmélyülten mutatja be Wölfli munkáinak jellegzetességeit, a megjelenő ornamentikát, az archaizáló, stilizáló elemeket. Adolf Wölfli az elmegyógyintézetben haláláig több ezer művet készített, köztük rajzokat és kollázsokat, zeneműveket. Önéletrajzát 1908-ban kezdte írni és haláláig, 1930-ig bővítette fiktív, utópisztikus hangvételű képzeletbeli utazás történetét. A mű 25000 oldalasra duzzadt.

Hans Prinzhorn (1886-1933) a  heidelbergi klinika több évtizedes és több ezer darabból álló gyűjteményét dolgozta fel az 1922-ben megjelent „Elmebetegek képalkotása” c. művében. A képi anyag alkotói a hagyományos pszichiátriai intézetekben élő krónikus betegek, köztük nagy számban szkizofrén betegek. A rajzos vagy szobrászati tevékenység gyakorlatilag mentőövként szolgált a bezárt és ingerszegény életformájuk elviselésében. A spontán készült alkotások nagy hatást gyakoroltak a kor művészeti életére is. Többek közt inspirálóan hatottak e művek Picasso, Paul Klee, Max Ernst, André Breton ( a szürrealisták atyja) műveire és gondolataira. A harmincas évek végén, a hitleri Németországban az „elfajzott művészet” címmel kapott kirekesztő stigmát a kollekció. A gyűjtemény azonban megmenekült és  2001-től Heidelbergben múzeumi körülmények közt látogatható a tárlat.

A pszichiátriai gyűjtemények hatottak a kor művészetére és minden valószínűség szerint intenzív kölcsönhatásba léptek e művek a század lélekelemzőinek gondolataival, elméleteivel. Mi több, illusztrálták, akár igazolták azokat a felvetéseket, melyek a lélek és kép, illetve szimbólum összefüggéseit tárták fel. Sigmund Freud (1856-1939) legfontosabb üzenete, hogy életünkre jentős mértékben hat a nem-tudatos tartalmak működése – ösztönök formájában. Az „Álomfejtés” című művében, mely 1900-ban jelent meg, Magyarországon 1935-ben először,  leírja, az álom jelenségének vizsgálata kapcsán, hogy „az álomképzés lelki munkája két műveletre osztható: az álomgondolatok előállítására és azok álomtartalommá alakítására”. Ez utóbbi alkotja az álommunkát, melyben a sűrítés, eltolás, ábrázolhatóság figyelembe vétele és a másodlagos megmunkálás történik. Az álomgondolat, mintegy alapanyag az álommunka részére. A látens (lappangó) tartalom, mely tudattalan gondolatokat, érzéseket tartalmaz, a manifeszt (nyílt) tartalom az az álomkép, amire gyakran vissza is tudunk emlékezni. Néha a látens tartalom közvetlenül szimbólumokban jelenik meg, mely jelképesen fejezi ki a tudattalan tartalmakat. Mivel a szimbólumban kevésbé ismerhető fel azonnal a valódi üzenet, ez nem okoz olyan nagy félelmet. A félelemtől véd tulajdonképpen az álommunka, mely a látens tartalmat látható manifeszt képekké alakítja.

Freud különbséget tesz a lélek kétféle működése közt, ezt elsődleges és másodlagos folyamatként írja le.  Topográfiai nézőpontból a tudattalan rendszert az elsődleges folyamat írja le, a tudatos és tudatelőttes részt a másodlagos folyamat. Dinamikai nézőpontból az elsődleges folyamatban szabadon áramlik a pszichés energia, képzetről képzetre áramlik a sűrítés és az eltolás mechanizmusai  szerint. Itt az örömelv az uralkodó. A másodlagos folyamatban ellenőrzött módon áramlik már ez az energia, a kielégülés halasztódik, egyfajta valóságpróba zajlik e differenciált munkamódban. Itt a valóság elv érvényesül. A pszichotikus állapotokat az elsődleges folyamatok jellemzik, a alkotói, művészi munka , bár használja az elsődleges tartalmakat,  a másodlagos  (kontrollált) folyamatban teljesül be.

Az álommunka elsődleges folyamat-gondolkodást használ. Ettől érezzük zűrzavarosnak a kialakuló manifeszt tartalmat, melyet az értelmesebbé tevő másodlagos megmunkálás tesz érthetőbbé számunkra. Ez gyakran  egészíti az álmodó értelmet adó  – és félelmet tovább csökkentő – részletekkel. Az álom értelmezése legtöbbször a manifeszt tartalom képeinek megértésével történik a kevésbé tudatos tartalmak megértése érdekében. A későbbiekben bővebben is kitérek a gyakorlatok közt az álom feldolgozásnak a lehetőségeire.

A katarzis fogalma szorosan kapcsolódik e témához. Azt látjuk, hogy amennyiben a belső késztetések (drive, ösztön) nem nyernek megfelelő kielégülést, feszültség halmozódik fel a személyben, ami természetesen szorongással is jár.  Ha az energia felhalmozódása odáig fokozódik , hogy az már nem tartható, akkor az ellenőrzés (cenzúra) lazul és az impulzusok kiszabadulnak. Ez az érzelmi felszabadulással is járó élmény tulajdonképpen a katarzis. E jelenség mechanizmusa figyelhető meg az alkotói folyamatokban vagy azok befogadása közben is, vagy pl. a vicc erejét is ez adja.

A svájci Carl Gustav Jung (1875-1961), a lelkész családból származó pszichiáter és analitikus mély szakmai és személyes barátságot ápolt Freud-dal. Eleinte Freud Jungra egyfajta utódként tekintett, aki a pszichoanalitikus mozgalom egyik legfontosabb oszlopa lehet. Sokban egyezett véleményük. Többek közt az álomban megjelenő tudattalan tartalmak fontosságát és azok személyiségformáló hatását mindketten hangsúlyozták. Jung szó-asszociációs kísérletei alátámasztották a tudattalan létezéséről alkotott freudi véleményt, valamint Jungot is tovább vezették a tudat alatti tartalmak vizsgálatában. Jung azt találta, hogy nemcsak személyes tartalmak helyezkednek el a tudat küszöbe alatt, hanem közös, öröklött, kollektív tartalmak is. Ezt nevezte kollektív tudattalannak. Ezen kijelentése és elmélete Freudban súlyos nemtetszést váltott ki. Freud bár elfogadta, hogy léteznek egyetemes szimbólumok, de hogy klinikai bizonyíthatóság nélkül minden ember közös tudattalan és archetipikus tartalmáról beszéljünk, ezt elfogadhatatlannak tartotta. Tulajdonképpen ezen nézőpontkülönbségen tört meg kapcsolatuk és barátságuk. Jungot ez nagyon mélyen megviselte. Több éves önanalízisbe kezdett   – melynek fontosságát és hatékonyságát mindig tartotta – , rengeteg rajzot , festmény készített álmairól, élményeiről, melyek gyakran spirituális természetűek voltak.

Jung Vörös Könyvéből

Jung számára a kép, mint szimbólum nem valaminek a képi fordítása, hanem egy nagy energiával rendelkező pszichés tartalom-együttes, mely rengeteg jelentést, réteget foglal magába, köztük személyes és kollektív, archetipikus elemeket is. A mandala rajzát például olyan jelenségnek tartotta, mely segítségével a személy integrált, rendezettebb, egységesebb állapotba kerülhet, ami a mandalák spirituális használatában is megmutatkoznak. Az élmények lerajzolását, megfestését természetes munkamódnak tartotta és a későbbiekben pácienseit is kérte álmaik lerajzolására. Személyes rajzos könyvében, a Vörös Könyvben (Liber Ruber) csodálatosan kidolgozott szimbolikus rajzi világ tárul elénk.  Aktív imaginációs technikájában is tudatosan megmunkált képi anyagokat, szimbólumokat, archetípusokat használ. Az aktív imaginációban spontán és probléma centrikus imaginációs gyakorlatra kerül sor, melyet a terapeuta a páciens terápiás igényeinek megfelelően állít össze. Cél az individuációs folyamat segítése az árnyékszemélyiség, szerepszemélyiség, domináns archetipusok megismerése révén (eljutás a „Selbst”-hez). Az individuációs folyamat egy ego-Selbst tengelyen mozog, az „árnyék”, az „anima/animus” integrálásával. A „persona” egyfajta maszk, homlokzat, szerep, mely hidat teremt az én-tudat és az objektív világ közt.

E jungi fogalmak témánk szempontjából a gazdag képi és ábrázolási lehetőségek miatt tarthatnak számot figyelmünkre.

Margaret Naumburg (1890-1983) 1941-1947 közt Naumburg a NY állambéli State Psychiatric Instituteban  dolgozott felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt. Ekkor több cikket is közölt arról, hogy minként használta a művészeti elemeket a diagnosztikus és a terápiás munkája során. Először Margaret Naumburg használta együtt a művészetterápiás elemeket és freudi pszichoanalitikus módszert, melyet Dinamikusan Orientált Művészetterápiának nevezett. Naumburg dinamikusan és rugalmasan ötvözi Freud módszerét, Jung szimbólumokról alkotott véleményét illetve Stack Sullivan interperszonális elgondolásait saját módszerében. A tanulásban nagy szerepet tulajdonított a spontaneitásnak és a kreatív kifejező erőnek.

Wadeson 1980-ban a grafikus kifejezésmód előnyeit a következő címszavakban írta le: imagináció, csökkent ellenállás, objektiválás, állandóság, térbeliség, aktivitás és kreatív energia

Az imagináció kifejezés azt foglalja össze, hogy a képi elem igen jelentős a korai személyiségfejlődésben, preverbális gondolkodásunk képekben történik. Az érzelmileg fontos,  ”alap” élményeket biztosítja. Tapasztalható, hogy az álom, a fantázia, élmények világa közvetlenül képi formában jelenik meg. terápiás vonatkozása pedig, hogy közös alapot teremt a terapeuta és kliens közt.

Az ellenállás csökkenésén azt értjük, hogy szorongáscsökkenés – és így ellenállás csökkenés is –  tapasztalható a képi elemek használata során, mivel a verbalizáció könnyebben manipulálható. A képen váratlan tartalmak bukkanhatnak fel és nehezen kontrollálható.

Az objektiválás címszó kifejezi, hogy a képben kézzel megfogható objekt keletkezik, a belső érzések külső tárgyban jelennek meg (externalizálódnak), ezáltal lehetőség adódik a belső érzések felismerésére, adott esetben az azoktól való elhatárolódásra.

Az állandóság által, mely a létrehozott tárgyra (objektre) vonatkozik, megtapasztalhatjuk, hogy az nem lesz az emlékezethamisítás áldozata. Igaz új és új felismerések forrása lehet. Változatlan formában elővehető (felidézhető), ezáltal a fontos (affektív) tartalmak rögzíthetőek, dokumentálhatóak.

Tapasztaljuk, hogy a beszéd és az írás is tulajdonképpen lineáris folyamat – bizonyos értelemben időben és térben is. A rajzról nem mondható ez el, ezt írja le a térbeliség fogalma. Az elkészült művet az időbeli sorrend nem korlátozza (bár jellemzi! – rajzolási sorrend pl. családrajznál), illetve a térbeli megjelenítés is szabad formában zajlik.

Mind ezzel együtt kreatív energiák szabadulnak fel az aktivitás növekedése közben, mint a verbális terápiákban.

Budapest – Lipótmező – OPNI – Az egykori Tárt Kapu Galéria (2007.)

Kiállítások, műhelyek

” Art brut képek a Pszichiátriai Múzeum anyagából

A lipótmezei elmegyógyintézetben az 1910-es években Selig Árpád másodorvos kezdte el gyűjteni betegei képzőművészeti alkotásait, és a hazánkban úttörő kezdeményezéssel jeles kollekció alapjait tette le. Mintaképe Hans Prinzhorn heidelbergi múzeuma volt, de a gyűjtemény ahhoz hasonló szintű tudományos feldolgozására és rendszerezésére megromlott egészségi állapota miatt már nem maradt ideje. Az alapító halála után Zsakó István elmeorvos folytatta a megkezdett munkát. A Magyar Elmeorvosok Egyesülete 1930-ban a Selig Múzeum nevet adományozta a műtárgy-együttesnek, amely 1931 májusában ideiglenes otthonában, Angyalföldön nyitotta meg kapuját a nagyközönség előtt. A Lipótmezőre történt visszaköltözés után pár évvel a kórház hadicélú kiürítése miatt a múzeumot a tatai Esterházy-kastélyba, illetve a Svábhegyi Nagyszállóba költöztették. A viszontagságok során a gyűjtemény anyaga erősen megcsappant, jó néhány értékes alkotásnak nyoma veszett, és csak 1952-ben, a kórház egyik padlásfeljárójában akadtak rá az egymásra halmozott, megrongálódott képekre, a Selig Múzeum töredékére. 1988 decemberében, az intézet fennállásának 120. évfordulójához kapcsolódva nyílt meg ismét a múzeum állandó kiállítása, és kezdődött meg a gyűjtemény feldolgozása. Ettől kezdve a művészet határterületeire nyitott közönség egyik kedvelt célállomásaként, a vizuális kifejezések és elfeledett életművek kutatóinak kincsestáraként, valamint a kórházi beteg-csoportok terápiás helyszíneként vált a kollekció ismertté. Kultúrtörténeti jelentőségét 1990-ben védetté nyilvánítás, 2002-ben pedig muzeális gyűjteményi besorolás ismerte el.

OPNI – Tárt Kapu Galéria, kert (2007.)

Az itt őrzött művek alkotóinak többsége nem volt képzett művész. A napjaink kórházi tartózkodásait lerövidítő, korszerű kezelések előtt a betegek lelki zavarai elmélyültek, kórlefolyásaik elhúzódtak. Az ápoltakat nem ritkán több évtizedes, sőt életfogytiglani bezártságra kárhoztatták. Sokakból éppen ez a kényszer hívta elő az alkotói magatartást, míg másoknál közvetlenül maga a betegség segítette a gátlásokat feloldó kreativitás kialakulását. Ugyanakkor a Pszichiátriai Múzeum jeles képzőművészek alkotásainak is otthont adott. Nemes Lampérth József, akinek eredetileg három tusrajza is gazdagította a gyűjteményt, 1922-ben szorult kórházi ápolásra. Gulácsy Lajos élete utolsó kilenc évét, az 1924-1932 közötti időszakot töltötte itt, de a hivatásos művészek munkásságát Zórád Géza plein-air kompozíciói, Áronson Gábor látomásos akvarelljei és Pál István kórházi témájú festményei is reprezentálják. A tudományos igényű kollekció megőrizte a képanyag mellé csatolható kórrajzokat is. Madách Borbála, Vörösmarty Erzsébet, Nemes Lampérth József, Gulácsy Lajos és Vaclav Nizsinszkij kórlapjai, valamint számos régi orvostörténeti dokumentum avatja páratlan kultúrtörténeti értékké a gyűjteményt. Csaknem egy évszázados múltját tekintve tehát a gyűjteményt nem elsősorban art brut múzeumként tartották számon, hanem orvostudományi „leletegyüttesként” kezelték. A második világháború előtti időket a krónikus betegek spontán született rajzai, festményei dokumentálják, az 1960-as évektől viszont a vizuális kifejezések támogatása, a rejtett lelki tartalmak képi feltárása kapott nagyobb hangsúlyt, így a kreatív terápiák alkotásaival tovább gyarapodott az anyag. Két évtizede már a terápiás képek szuverén esztétikai értékekként kerültek kiállításra és e szemlélet kísérte befogadásukat is. Jelen válogatásunk is az art brut művészekre koncentrálva emel ki 50 művet a Pszichiátriai Múzeum anyagából. Az 1920-as évektől egészen napjainkig húzódó hosszú sorból kilenc alkotóra esik most reflektorfény, akiket a be- és elzártság élménye varázslatos és bizarr, mély szenvedést sejtető képek készítésére sarkallt. E mikro-műegyütteseket az átélt, gyakran irreális élmények és a kilátástalan helyzet fájdalma hitelesíti.

OPNI folyosója (2007.)

A döntően történeti anyagra épülő Pszichiátriai Múzeum mellett 2004-ben megnyílt az első hazai art brut kiállítóhely, a Tárt Kapu Galéria, amely a művészetterápiás alkotások bemutatására és árusítására vállalkozott. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárásával megszűnt fórum utolsó kiállításainak egyikén kapott helyet annak a fiatalembernek a gyűjteményes tárlata, akinek munkássága egy ottani képzőművészeti műhelyben formálódott, és akinek színekben tobzódó grafikai lapjai zárják az itt látható múzeumi anyagot.” (Plesznivy Edit művészettörténész, a kiállítás kurátora – forrás: http://mng.hu/idoszaki_kiallitasok_kapcsolodo/art-brut-kepek-a-pszichiatriai-muzeum-anyagabol-121851)

Pécsi iskola:  Reuter Camilló 1920 – 46 közti rendszeres gyűjtése alapján 1956 -ban Jakab Irén írja meg a „Kifejezés a pszichiátriában” című munkáját, mely  az elmebetegek műveinek pszichopatológiai elemzését nyújtja. A Pécsi Klinika szakemberei mai is (ahogyan az elmúlt évtizedekben is) aktív tevékenységet folytatnak a művészetterápiák alkalmazásában, és a kifejezéspatológia kuatási területén (a teljesség igénye nélkül: Jádi, Trixler,Tényi, Márton, Fekete, Gáti, Simon)

Jakab Irén „A Kifejezés a Pszichiátriában” c. könyvének 1998-as magyar nyelvű kiadásának Bevezetőjében így ír:

” A múltban a páciensek képi kifejezése főleg mint az elnyomott érzelmek kifejezésének eszköze nyert fontosságot. Pszichiáterek és pszichoanalitikusok a képi kifejezést az álom-interpretációhoz hasonlóan értelmezték. Csak kevés ilyen eset került közlésre. Majd H. PRINZHORN 1922-ben kiadott úttörő monográfiája után a páciensek művészi kifejezésének diagnosztikai értéke lett a kutatások új célja. Ennek ellenére 1956-ig nem kerültek közlésre nagy gyűjteményeken alapuló művek. Akkor gyakorlatilag az „Elmebetegek rajzai és festményei” című monográfiával egy időben VOLMAT szerkesztett az 1956-os párizsi Pszichiátriai Kongresszuson kiállított képek alapján a páciensek művein alapuló kötetet. E két könyv megjelenését követően kiterjedt, új kutatások kezdődtek ezen a területen a páciensek műveinek diagnosztikai és prognosztikai értékének elismerése mellett.

Később a páciensek műveinek felhasználása, mint kezelési módszer, egy új egészségügyi szolgáltatási ág kifejlődéséhez vezetett. Ez a művészetterápia, melyet speciális képzésben részesült művészetterapeuták irányítanak. A művészetterápia kifejezést először Margaret Naumburg használta.

Fontosnak tartom a kutatásban és a klinikai gyakorlatban elért új eredmények beiktatását ebbe az új kiadásba. Ma a pszichiátriai páciensek jobb megértését szolgálja művészeti kifejezéseik kifinomított, diagnosztikai és prognosztikai értelmezése. Továbbá a páciensek műveinek terápiás, kiterjedt kutatáson és gyakorlati tapasztalaton alapuló felhasználása mind az egyéni, mind a csoportterápia keretében az eredeti anyagot teljesebbé és időszerűvé teszi ebben az új kiadásban.” (Jakab Irén)

Részlet Gyimóthy Gábor – Rajz és lélek című könyvéből (Animula kiadó)